Két hely van az ember életében, amelyet általában maga választ meg. Az egyik a nyolc általános utáni felsőbb iskola, a másik a munkahely. (Hogy szép számmal ez alól is vannak kivételek, az természetes.)
Ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor hírét hallottam annak a fiatal pedagógusnak, aki — ebben az évben nyolcadikosokat ballagtatva — szokásosnál jóval többet tett a gyerekek elhelyezkedéséért.
Segítség
a pályaválasztásban
Az isaszegi Damjanich János Általános Iskola egyik pedagógusáról Tóth Józsefné Pacs Veráról van. szó, aki mikor megtudta látogatásom célját, csak annyit mondott meglepetésében, hogy „ez igazán nem nagy dolog”. Elfogadtam, hogy alapjában véve igaza van, hiszen aki egyszer elhatározza, hogy mondjuk néhány barátjával, rokonával és sok anyagi áldozattal felépíti családi otthonát — annak valóban nem különlegesség a terhek vállalása; közben nincs szükség hőstettekre, de arra mindenképpen, hogy többet vállaljon azoknál, akik már túl vannak a nehezén…
A pedagógus hivatása bizonyos tekintetben hasonló az építőéhez: akkor tekinti „befejezettnek” munkáját, ha tudja, hogy értelme volt a gyerekekkel való foglalkozásnak, a sok-sok fáradságnak. A pedagógus tudja, hogy eljön az az alkalom, amikor szemközt találja magát egykori tanítványaival, s meg fogja tőlük kérdezni: No fiam, mi lett belőled? Aki pedig ezeket a kérdéseket megelőzi, s igyekszik segíteni nekik az elhelyezkedésben — divatosan szólva: a pályaválasztásban —, az az igazán nem nagy, hétköznapinak látszó dolgok végzésével is kiérdemelheti elismerésünket.
Írásos válasz,
üzemlátogatás
Tóthné Pacs Vera ennél is többet tett. Szinte karonfogva, egyenként vitte el harminckét végzős nyolcadikosát leendő iskolájába, munkahelyére.
— Mint osztályfőnök, elődömtől, az időközben nyugdíjba ment Géczi Ida tanárnőtől az elmúlt tanév elején vettem át a nyolcadik osztályt — mondja. — A családlátogatások és a szülői értekezletek tapasztalatai arról győztek meg, hogy a szülők nagy része gondban volt: mi legyen a gyerekből? Tulajdonképpen ekkor érlelődött meg bennem a gondolat, hogy valami jó módszerrel kellene segíteni őket.
— Már az év elején írásban kértem választ a gyerekektől, ki milyen szakmát szeretne választani, amikor befejezi az iskolát? Arra kértem őket, hogy két szakmát jelöljenek meg, a kedvük szerinti sorrendben. Dolgozataikat értékeltem, s azokhoz tekintetbe vettem a helyi elhelyezkedési lehetőségeket, valamint a megyei pályaválasztási tájékoztatót. Ezután a szülőkkel — a gyerekek jelenlétében — egyeztettük végleges elképzeléseiket a továbbtanulást, illetve a leendő munkahelyet tekintve. A szülők és a gyerekek véleménye ekkor kilencven százalékban egyezett.
Közben túl voltak jó néhány közös üzem- illetve iskolalátogatáson. Csoportosan mentek el a Gödöllői Gépgyárba, a Gödöllői 202-es Szakmunkástanuló Intézetbe, a budapesti Orion Gyárba és a péceli gimnáziumba. Amint a fiatal pedagógusnő mondja, a gyerekek örömét aligha lehetne elmondani, vagy leírni, s ezért külön köszönet illeti ezeknek az intézményeknek a vezetőit.
A neheze azonban még ezután következett. Amikor eldőlt, hogy ki, mi szeretne lenni, hol tanulna szívesen tovább. A tanárnő, a volt osztályfőnök vállalta a fáradságot és egyenként elvitte a gyerekeket az új, felsőbb iskolákhoz és a különféle üzemekhez. Kelemen Györgyit eladó- tanoncnak, a gödöllői ÁFÉSZ- áruházba, Barta Klárát és Szabó Ilonkát fodrásztanulónak az isaszegi szövetkezetbe, Surrnan Sándort az isaszegi hús-hentesárú üzletbe elárusítónak, Hoványi Klárát az egyik isaszegi boltba eladónak, Németh Lászlót, Fityus Józsefet és Farkas Józsefet a budapesti Pataki István Ipari Szakközépiskolába. híradástechnikai szakra…
Szeretettel fogadták
Nemcsak a fáradságot, a benzint sem kímélte, Tóthné Pacs Vera, hiszen saját gépkocsiján vitte el a gyerekeket a távolabbi helyekre. E különlegesen nemes akciójában örömére szolgált, hogy mindenütt szeretettel fogadták és segítségére voltak.
Hát ennyi az „igazán nem nagy dolog” története.
/Kaposi Pál írása, Gödöllő és Vidéke, 1976. augusztus 4./