Negyven éve halt meg Reitmayer József isaszegi népi fafaragó művész
Utolsó közös kiállítása Kresz Albert fotóművésszel 1980. május 17-én nyílt meg az aszódi Petőfi Múzeumban. Reményeim szerint kapok a Petőfi Múzeumtól képeket, mivel ígéretet kaptam rá. Amint megérkeznek azonnal felteszem a Falumúzeum Facebook oldalára.
A Pest Megyei Hírlap 1980. augusztus 1-i számában megjelent írással emlékezünk Reitmayer Józsefre. A csatolt képek a Falumúzeum Fotótárából származnak, amikor is Józsi bácsit otthonában a Honismereti Szakkör tagjai keresték fel, név szerint Szatmáry Zoltán, Száraz József és Szmolicza József.
Tanult, élt, dolgozott
Néhány héttel ezelőtt, amikor a Kresz Albert fotóművésszel rendezett közös kiállítására készült, meglátogatott Reitmayer József. Ültünk házam teraszán, amelyet szőlőlugas zár körül. Munkában megöregedett anyám a parasztasszonyok vendégváró kedvességével és szeretetével bort, meg pogácsát tett az asztalra. Sokáig beszélgettünk. Anyám félrehúzódott, hallgatta szavainkat, s amikor a vendég elköszönt, mi ketten maradtunk, csendes szóval megjegyezte. Öreg barátod búcsúzni járt nálad. Döbbentem néztem anyámra, s most hallottam szavainak igazolását. – 68 éves korában meghalt Reitmayer József isaszegi fafaragó művész.
Hirtelen törtek rám a gondolatok, felhasadtak bennem egykori beszélgetések mondatai, s annyi minden eszembe jutott a távozóról, a somogyi cselédek béresivadékáról, az alázatosságra, szolgaságra kényszerített legénykéről, majd a történelmi igazságszolgáltatás jóvoltából osztályával együtt felszabadult alkotó, teremtő emberről.
Nem volt ideje, hogy megismerje a művészet által megörökített kultúrát. A kultúra gyökereihez fordult hát, a népdalok, a népművészet ízlés-, arány formakincséhez. Számtalanszor tapasztaltam, hogy nagyon sok ember vágyódik a szép után, de számukra ez a vágy kielégítetlen marad. Ezeknek az embereknek a számára teremtewtt Reitmayer József. Úgy akarta megmutatni a szépet, hogy az őket is megmutassa, és hogy a szépet végül majd magukban is felismerjék.
A szép törvényeibe akarta foglalni társai nyomorúságos és sokszor bizony nyers életét. Megmutatni nekik és a világnak, hogy a robot kényszerében, légkörében megmaradt emberben is van szépség, az ő életük témában, érzelmi gazdaságban éppen úgy művészi formanyelvvé fogalmazható, mint egyéb emberi kultúrák szellemi, érzelmi gondjai.
Reitmayer József egész életét a szegény soron élte le. A körülötte élők legfőbb élet megnyilvánulása a munka, a testi erőfeszítés, ezért elsősorban a munkában átélt emberi lényeget ábrázolta, faragta. Erőfeszítések és természetes derű – ez volt Reitmayer József művészete, amelyben az elviselt élet emlékei, élményei, szenvedések és lázadások kiegyensúlyozódnak, és csak egyetlen visszatekintő merengés lesz az ember válasza mindenre – éltünk.
Meghatódottsággal és a művészt illető csodálattal lehet csak számba venni munkásságának remekeit, ezt a nem mindennapi emberi és művészi teljesítményt. Nem tanulhatott akadémiákon, hiszen amikor ő nőtt, csak kanásznak termett a somogyi paraszt, nem járhatott híres mesterek kurzusaira, de tanult, élt, dolgozott egész életében: szántóföldeken, erdei favágók, uradalmi béresek, kőfejtők, napszámosok, szántó-vetők között.
Itt tanulta legyőzni a kíméletlen ellenállású anyag törvényeit, kereste a munka megpróbáltatásai közt élő emberben a harmóniát, szemében a szépet, az értelmet, a lelket. Kiemelte a robot évszázados folyamatából erőfeszítéseik egy-egy mozdulatát. Újonnan felfedezett törvényű formák szép kényszerébe fegyelmezte a földhöz-röghöz kötött ember annyi világformáló mozdulatát.
Megírtam egyszer, hogy körtefára lenne szüksége, s hallottam a hírt, erdei munkások vittek számára farönköt. Reitmayer Józsefet ekkor már gyógyíthatatlan betegség sorvasztotta. – Faragjon belőle valami szépet – bíztatta kérges kezű társa, olyat amilyet csak maga tud, maga, aki egy semmit jelentő fából, amit más csak tűzre dobna, sokat érő kincset képes teremteni. Ezzel az elismeréssel örökre távozott Reitmayer József. Nem is kaphatott volna igazabb kitüntetést, fénylőbben csillogó dicséretet.
F. M.
