A szeretet, a szerelem és a boldogság napjára
2021. február 14.
A szerelem ünnepének mai elnevezése egy római pap, Szent Valentin (magyarul Szent Bálint) nevéhez fűződik. Szent Valentin állítólag Időszámításunk szerint 269 vagy 270 február 14.-én halt mártírhalált, pont azon a napon, amikor a pogány szerelmi sorsjátékokat is tartották.
Az egyik legenda szerint Szent Valentinnak azért kellett meghalnia, mert a vallásüldözés idején nem adta fel a kereszténységet. A börtönben töltött idő alatt pedig üzenetet küldött barátainak, hogy szereti őket, és ne felejtsék el őt.
A történet egy másik változata alapján, Szent Valentint Claudius császár börtönöztette be. A császár megtiltotta, hogy a fiatal férfiak házasodjanak, úgy gondolta ugyanis, hogy a nőtlen férfiakból jobb katonák válnak. A császári tiltás ellenére azonban Valentin keresztény szokás szerint összeadta a fiatalokat.
A legenda egy másik változata szerint Szent Valentin rabsága alatt összebarátkozott a börtönőr vak lányával, akinek csodás módon visszaadta látását. Kivégzése napján, február 14-én búcsúlevelet hagyott a lánynak, amelyet így írt alá:
„A te Valentinodtól”
Bár a mártírhalált halt papot hivatalosan nem avatták szentté, a pápa 496-ban elrendelte, hogy az addigi pogány Luperkalia ünnep helyett február 14-én Szent Valentinre emlékezzenek. Azóta ez az ünnep fokozatosan a szerelmes üzenetek napjává vált, és Szent Valentin lett a szerelmesek védőszentje.
Radó Gyula (1884 – 1916) egykori isaszegi lakos, ügyvédjelölt, 1907-ben iratkozott be a Magyaróvári Gazdasági Akadémiára, ebben az időszakban kezdett el versírással foglalkozni. Több verse is megjelent a Magyaróvár c. lapban. A Nagy Háborúban hadapródként szolgált a császári és királyi 68. gyalogezred IV. pótszázadában. Hősi halált halt az Észak-Galíciai harcok során 1916. június 25-én. Eltemetés helye: Smolawa, Volhínia. Az I. osztályú ezüst vitézségi érem tulajdonosa.
A leánynak ne hidj /részlet/
| Hej vigano sejem kendő Csalfa tzégér mind a kettő Legény szivét törbeejti S ha meg fogta félre veti
Cseresznye szin piros ajak Csokjaid de meg tsaltanak Hüség szavad melyjet adtál Ingadékonyabb a nádnál |
Tüzes szemek, mosolygó száj Kár a szivért mely értek fáj Mert a szemis, mert a száj is Mihelyt Lányé minyárt hamis
Meg álmodtam én aszt régen Hogy leanyhoz bizni szegyen De álmamra nem hajtottam S a bünömért meg lokoltam |
És egy szép vers a XX. század közepéről, melynek írója szintén isaszegi kötődésű, Juhari István (1917-1978) költő, előadóművész, a Máriabesnyői Művészbarátok Körének volt elnöke.
A földi sírást már meg nem hallom…
Nem húzhatjátok át már a nevem,
Ismernek fönt a fénylő csillagok,
Virágok, fák s a zümmögő méhek,
Hangja vagyok egy égi zenének.
Felhőkön ülök, zeng a tamburám,
Isaszegen majd felfigyel egy lány,
Szép ifjúságom drága reménye,
S röpül felém, hogy szívem elérje.
Elérhetetlen messze, végtelen,
Röpíti megcsalt bánatos szívem,
A földi sírást már meg nem értem.
Gyűrűzik körül a nagy óceán,
S nem talál többet reám a lány,
Aki elhagyott a szenvedésben.