NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA
1920. június 4. – 2025. június 4.
“MAGYARORSZÁGRA OLYAN MÉRVŰ BÜNTETÉST MÉRTEK A GYŐZTES HATALMAK, AMELYET JÓFORMÁN SEMMILYEN BŰNNEL NEM LEHET KIÉRDEMELNI.”


Isaszeg Város Önkormányzata és az Isaszegi Művelődési Ház és Múzeum tisztelettel meghívja Önt és kedves családját, a Nemzeti Összetartozás Napja és a Trianoni békediktátum aláírásának 105. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésre
Időpont:
2025. június 4. (szerda) 18:00
Helyszín:
Hősök és Áldozatok Emlékparkja
Trianoni-Emléktábla
Emlékező beszédet mond:
Petruska Gabriella
önkormányzati képviselő
Közreműködnek:
Gábor Dénes Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Technikum diákjai
A megemlékezést koszorúzás zárja
A városi megemlékezés letölthető plakátja
- június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot.
A béketárgyalásokra meghívott magyar küldöttség 1920. január 7-én érkezett Párizsba, gróf Apponyi Albert vezetésével, soraiban gróf Bethlen Istvánnal és gróf Teleki Pállal. A delegációt azonnal a Neuilly-ben lévő Château de Madrid nevű szállóba internálták, és ott háziőrizetben tartották, azaz valójában nem vehettek részt a konferencián. Csak 1920. január 16-án – a béketervezet végleges lezárása után – nyílt lehetőség arra, hogy a magyar küldöttség is előadhassa az álláspontját. Ekkor tartotta meg gróf Apponyi Albert a francia Külügyminisztérium földszinti dísztermében, a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt, híres “védőbeszédét”. Az ötnegyed órán keresztül tartó, remekül megszerkesztett, franciául és angolul előadott, majd olaszul is összefoglalt beszéd bravúros szónoki teljesítmény volt. Hallgatósága, amely már jóval korábban elhatározta Magyarország feldarabolását, bámulattal, de csekély megértéssel hallgatta a szónokot. Magyarország – függetlenül a békedelegáció erőfeszítéseitől – azokat a határokat kapta, amelyeket a győztes hatalmak már 1919-ben megállapítottak számára.
“Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lenni, nehogy megöljék…” – Részlet Apponyi Albert Georges Clemenceau francia, David Loyd George brit és Francesco Saverio Nitti olasz miniszterelnök, valamint az Amerikai Egyesült Államok és a Japán Császárság párizsi nagyköveteinek jelenlétében elmondott beszédéből…

Gróf Apponyi Albert „védőbeszéde”
A gróf Apponyi Albert által vezetett magyar delegáció hosszas munka után, Teleki Pál „vörös térképével”, etnikai, néprajzi, történelmi munkák és érvek tucatjával érkezett meg 1920 januárjában Párizsba – mindhiába. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést. Erre az aktusra végül 1920. június 4-én, a Nagy-Trianon palotában került sor, ahol két teljesen súlytalan politikus, Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ írta alá a trianoni békediktátumot, ezzel szentesítették a történelmi Magyarország szétszakítását.
Reményik Sándor – Gyűrűt készíttetek
Kiss Kata Zenekar – Magyar vagyok

A trianoni béke pontjai ismertek: Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, ennek megfelelően 325 ezer négyzetkilométer területű, húszmilliós középhatalomból 93 ezer négyzetkilométeres, hétmillió lakost számláló kisállammá vált. Románia megszerezte Erdélyt, a Partiumot, Máramarost, és a Bánság keleti felét, a délszláv állam Muraközt, Drávaközt, Bácskát és Nyugat-Bánságot, Csehszlovákia pedig a Felvidéket, Csallóközt, és Kárpátalját, Ausztria Őrvidéket, Lengyelország Szepes és Árva vármegyék egyes településeit, míg Olaszország Fiumét. A béke minden más szempontból is gúzsba kötötte az országot, miután a háború egyik felelőseként tetemes jóvátételt szabtak ki Magyarországra, hadseregét 35 000 főben határozták meg. A békediktátum aláírásának napján 10 órakor Budapesten és országszerte megkondultak a harangok, felbőgtek a gyárak szirénái. A közlekedés leállt 10 percre, bezártak az iskolák és az üzletek. Az életképtelenre csonkolt Magyar Királyságban megállt az élet.
“Consummatum est – bevégeztetett”

A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan rákényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett. Annak ellenére, hogy a területüket gyarapító országok célja hivatalosan a nemzeti önrendelkezés megvalósítása, önálló nemzetállamok létrehozása volt, a békekonferencián valójában az a cél vezérelte őket, hogy Magyarország területéből minél nagyobb részt szerezhessenek meg.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a trianoni szerződést, amely kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. Mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló törvény kimondja: “a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
Amikor egy nemzet a szívét kéri vissza
Nefelejts – Kalász-kalász, árva magyar kalász
Kárpáti Piroska: ÜZENET ERDÉLYBŐL
Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a csíki hegyek?
Erdély hegyein sűrű fellegek.
Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak.
Csaba mondája új erőre kel,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!
Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk,
Halott vitézek lelke jár velünk!
Előttünk száll az ős Turulmadár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály.
Ember lakol, ki ellenünk szegül!
A székely állja, rendületlenül.
Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok.
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket.
Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban egyedül leszünk.
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!
Megmozdulnak mind a csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot.
Vadon, puszta lesz az egész vidék,
S végezetül, ha ez sem lesz elég,
A föld megindul, a mennybolt leszakad,
De Erdély földje csak magyar marad!
Kárpáti Piroska székely tanítónőt, amiért versben tiltakozott a román uralom ellen, ezért a verséért a románok 1920. július 26-án Aradon felakasztották. Isten áldja emlékét!
1919 és 1921 között mindennapossá váltak a kilakoltatások, rekvirálások, gyakran megtörtént, hogy valaki reggel elment hazulról és délben, amikor hazajött, a családját és bútorait a ház előtt, az utcán találta és ugyanakkor egy rekvirált bútorszállító kocsiból hordták be az új lakó bútorait, vagy hogy tervszerűen üldözték továbbá a magyar tanítókat és tanítónőket, akiknek olyan kérdéseket tettek fel, melyekre felső iskolai végzettséggel bíró szaktanárok tudtak volna megfelelni, s a túlnyomóan magyarlakta vidékeken a kegyetlenségig ment a magyar tanerők vizsgáztatása és elcsapása: éppen úgy dobták ki a magyar tanítókat kis állásukból, mint ahogy elvették a tiszta, egészséges magyar iskolaépületeket, ahol százszámra tanultak magyar gyerekek, hogy tíz-tizenöt iskolába kényszerített oláh gyereknek iskolája legyen.

Persze nem kellett sok ahhoz, hogy valakit magyarságáért üldözzenek: 1934. november végén Stan és Palace közoktatási vezérfelügyelők sorra járták Csík megye községeit a magyar tanítók nyelvtudásának felülvizsgálása végett. Eljutottak Gyergyócsomafalvára is. Amint az utcán mentek és elhaladtak Botár Erzsébet tanítónő lakása előtt, észrevették, hogy az ablakában muskátli virít. Egy pillanat s máris készen volt az irredentizmus vádja. Jegyzőkönyvet vettek fel és hivatalos feljelentést készítettek Botár Erzsébet tanítónő ellen a magyar irredenta magatartásáért. A jegyzőkönyv szerint a tanítónő feltűnően és lázítón szándékkal magyar nemzeti színekkel díszítette fel a lakását “fehér függöny, piros cserép, zöld levél”. Így tehát Gyergyócsomafalva kis magyar gyermekei hiába készültek nemsokára az iskolába. A tanítókat elbuktatták, letartóztatták és egyetlen megmaradt tanítónőjük, az ártatlan Botár Erzsike is vád alá került.

Szintén döbbenetes kép rajzolódik ki Lukács György: Erdélyi mártírok és hősök aranykönyvé c. könyvéből, amelynek szerzői közül Gergelyffy Gábor az 1918 és 1940 közötti erdélyi menekültjeinkről szóló beszámolójában arról írt, hogy a magyar felekezeti iskolákat a legkülönbözőbb ürügyekkel bezáratták, például azzal, hogy a helyiségek nem alkalmasak tanításra, mert szűkek, sötétek és egészségtelenek, ami ugyan igaz volt, viszont az volt az oka, hogy a román hatóságok elvették a magyar iskolák helyiségeit, oda román iskolákat telepítettek, minélfogva a magyaroknak legtöbbször egészen alkalmatlan helyiség jutott, ám előfordult igen gyakran az is, hogy minden indoklás nélkül zárták be a magyar iskolát, mint például Sáromberkén, Válaszúton, Zsibón, Magyarzsomboron, máskor ellenben azt hozták fel kifogásként a bezárás mellett, hogy a tanulók száma kevés, mint Nagysomkúton, Sárdon, Mezőújlakon, Borbátvizen, vagy éppen azt, hogy (mint az aranyospolyáni iskola esetében) sok, holott helyiségei kicsinyek.
Ki tudja, hány Kárpáti Piroska volt, s ha közülük valaki nem is járt úgy, mint ő, mindenesetre mindmáig nem tisztázott, hányat távolítottak el hazafias érzésük miatt, bezárva egyúttal iskolájukat is (csak az 1925-ben 103 római katolikus és 107 református iskolával történt ez), vagy általában hányakat állítottak elő, amiért magyar dalra fakadtak: az ismert eseteknél maradva például a fogarasi rendőrkapitány egyenesen megtiltotta a cigányoknak, hogy magyar nótát játszanak, egy pap-költőt pedig 1922-ben azért tartóztattak le, mert verskötetében ezt írta: “Csak álljatok, mint előőrsök itt, / didergő pontján egy új kikeletnek…”: az indoklás az volt, hogy a szerző Erdélyben ideiglenesnek vélte a román uralmat, de megtörtént az is, hogy valakit Nagyváradon tizenöt napi fogházra ítéltek, mert elszavalta Ady Endrének Fölszállott a páva című versét, különös tekintettel alábbi két sorára: “Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak, / Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.”, s végül (amint a kötetben Tóth Zsigmondnak az erdélyi magyar kisebbségi iskolahelyzetről készített látleletében olvassuk), hogy amikor egy orvosi rendelőben magyarok és románok között megkérdeztek egy három éves leánykát, hogy tud-e dalolni, azt felelte, hogy igen, a Himnuszt meg a Szózatot, de ezeket nem szabad, mert akkor anyukát meg apukát lecsukják. (Persze fondorlatosabb módon is lecsuktak sokakat, így megesett, hogy egy kolozsvári paphoz beállított egy polgári személy, aki előadta, hogy az oláhok kínzásai és üldözései elől menekült, ezért segítségért könyörög, mire pénzt kapott tőle s az illető pár óra múlva román tisztként jelent meg nála és katonáival letartóztatta.)

Mindezeket megelégelve nem csoda, hogy megnőtt az Erdélyből végső elkeseredésükben anyaországunkba menekülő mieink száma (1918-ban 40 952-en, 1919-ben 33 551-en, 1920-ban 79 773-an, 1921-ben 19 879-en, 1922-ben 13 651-en, 1923-ban 7356-an, 1924-ben 1693-an voltak), akik egyre elviselhetetlenebb helyzetbe kerültek (így amíg nálunk a kormány 1911-ben engedélyt adott a román nemzeti színek viselésére, addig 1929-ben egy román rendelet megtiltotta Kolozsvárt a magyar nyelv használatát orvosi rendeléseken!) s nem akartak úgy járni, mint a verséért életével fizető Kárpáti Piroska.

Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna: Magyar Hitvallás, előadja Szeleczky Zita
Ruttkay Arnold: Nem volt még elég…?
Mi kell még…?
Nem volt elég a hétpecsétes Békeokmány,
az ingyen kapott ősi föld…?
Nem volt elég a sebtében meghúzott országhatár,
kertek végében a málnabokor mögött?
Kevés volt talán,
a lehullott utcatábla,
átköltött térkép,
eldőlt szobor…?
Az anyanyelv már rég föld alá költözött,
suttogva szólt a zsalugáterek mögött.
Bezárt az ódon iskola,
elhalt a dal,
kidőlt a harangláb.
Az emlékek is reszketve féltek.
Titokban éltek a Házsongárd felett
és Bakából is BACA lett, az ősi név helyett.
Elvégeztetett…!
A törvényből, így lett végül törvénytelen.
Így kapott szégyenteljes leckét a Történelem…
De mindez nem volt elég.
A szabadító Mózest hiába várnánk…
Feldúlt temetőföldjeink mélyén,
most Karthágó szörnyű sorsa vár ránk…
Irgalmas Isten! Nézd!
Nem volt elég, hogy Múltunkat maguknak kérték,
most végül
HALOTTAINKAT IS HALÁLRA ÍTÉLTÉK…!!
