Válogatás az Isaszegi Adattári Közlemények II. számából (1974) Szerkesztette: Dr. Kovássy Zoltán és Szathmáry Zoltán
Szülőföld – Szülőfalu
„Olyan régen történt ez már: húsz év lehullt lombja fedi ezt már; ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő?
Egy erdő, melynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik;
hol a geszt sarjadékaiban hősök piros vére szivárog; hol a zöld moha álmokat lát s a zúgó lomb kibeszéli azokat. Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a másikig, déltől éjfélig.”
Ezekkel a meghitt mondatokkal kezdi Jókai Mór 1869-ben visszaemlékezéseit a szabadságharc egyik nagy csatájának színhelyéről, melyet csodálatosan fölhasznál és belesző „A kőszívű ember fiai” c. regényébe, ahol aztán Baradlay Richárd huszárkapitány és Palvicz Ottó császári lovassági tiszt halálos párbajukat megvívják, ezzel csúcsosodván ki ez a heroikus, emberfeletti küzdelem, amellyel a magyar és osztrák csapatok a Pestre vezető út elnyeréséért harcoltak.
Hát igen, a Királyerdő! S a többi erdő, mind-mind Isaszeg körül! Az Ilkamajor felőli halmokat kivéve, mennyi erdő és tájanként más – más jellegzetességgel!
Észak és kelet felé sík területen végeláthatatlan fenyő- és tölgyerdők, délkeletnek (Dány irányában) magasabb dombok vannak. Délre már „igazi hegyek” állnak, nagy szakadékkal. Nyugat felé a legszebb, legromantikusabb a vidék. Itt mutatják a legmerészebb ívüket a hegyek, itt szűkül össze legjobban a Rákos-patak völgye, olyannyira, hogy talán a megilletődöttségtől, talán játékból, – itt a malomnál – , a völgyszűkület előtt nem is fér el egymás mellett az országút, a vasút és a patak, hanem nagy hirtelen keresztezik egymást, majd a legnagyobb egyetértésben egymás mellett folytatják útirányukat Pest felé egészen Pécelig, ahol az országút elköszön két társától. Rákoskeresztúr után a Rákos-patak is magára hagyja a vasutat, hirtelen jobbra kanyarodva eltűnik Zugló irányába. Északnyugat felé találhatók a halastavak.
Jól esik visszagondolni, hogy ebben a szemet – lelket gyönyörködtető környezetben tölthettem a gyermekkoromat.
A világháború után szüleimnek mindig volt egy vagy két tehene. Az iskolai elfoglaltságtól függően kora tavasztól, késő őszig hol délelőtt, hol délután voltam a tehenekkel, mint legkisebb, negyedik gyerek. A gyermekkorom nagy részét a besnyői út és a Szárító-puszta környéki erdőben töltöttem.
Ha kaptam egy kis szabadidőt, nem volt nehéz érdekesen, szórakoztatóan eltöltenem. Ha fürdésre alkalmatlan idő volt vagy egyszerűen nem volt hozzá kedvem egy jó óra múlva barátaimmal már a honvédsíroknál jártunk, de a szülői háztól másfél órára elértük a Tápió forrását is.
A szülői ház a Damjanich telepen van. Az utcák, melyeken jártam a következő neveket viselték: Kossuth Lajos utca, Petőfi utca, Görgey utca, Klapka utca, Aulich utca, Bem utca, stb.
Ha igazán jót akartunk télen szánkózni, akkor a 48-as honvédszoborhoz mentünk, mely a falu közvetlen szélén álló szép, hosszú lejtőjű, magas dombon áll.
Lépten-nyomon emlékek között járt-kelt az ember. Emlékek, méghozzá olyan emlékek között, melyek a magyar nép történetének egyik legdicsőségesebb fejezetére emlékeztetnek.
Körülbelül ezek azok az impulzusok, melyek révén, vagy melyeknek segítségével rajzoló, festő ember lett belőlem.
Ehhez segített hozzá Tengerdy Gizella – a rajztanárom -, aki abban az időben az isaszegi gyerekeket tanította arra, miként láthatjuk szebben és szebbnek a minket körülvevő világot.
Takács Zoltán
grafikusművész
