Isaszeg krónikája
(Népszava, 1964. márc. 22-i száma)
Légrády Eszter írása
1849. április 6-án reggeltől éjfélig tartott a szembenálló hadak küzdelme Isaszegen s a magyarok győzelmével végződött: megnyílt az út Buda felé. A történelemkönyvekben ezzel lezárul Isaszeg krónikája. De az ölelkező dombok félkaréjában meghúzódó falu tovább írta történelmét.
Erdőt irtottak – a tőke kifordult, s fegyvereket vetett ki a földből. Tőzeget termeltek ki – a láp egy golyót rejtett. A padláson kerestek valamit – osztrák sisakot találtak. Az emlékek kézről kézre jártak, el-elkallódtak, aztán újra megkerültek. Egy ember azonban pénzt adott minden egyes darabért, hazavitte, papírdobozokba rakta, selyempapírba göngyölte a tárgyakat, de sajátjának sose tartotta.
A kincsek
Az önző és önzetlen ember – Szathmáry Zoltán nyugdíjas hentesmester – lázasan bontogatja most a zsinegeket a szobájában zsúfolódó csomagokon. A látogatót zavarba hozza: a történeteket jegyezze vajon, amelyekkel csodálatosan tudja fűszerezni ez az idős ember az előbukkanó emlékeket? Vagy a ritka kincseket nézze?
Rózsa Sándor fokosa – és a történet: válságos órában két szegénylegény, Mészáros Ábris és Csonka János ötvened magával felajánlotta erejét Damjanichnak azzal: a kardot is tudják úgy forgatni, mint a karikás ostort.
Egy családi címeres lengyel kard – ehhez a legenda: Wysocki lengyel ezredes dandárja is segített kivívni a győzelmet. Osztrák ágyú csövéből kirepült golyó – belgák gyártották, s röppentyű a neve.
Nem törődve azzal, hogy visszalép egy kissé a történelemben – egy papír lapot húz ki az egykori újságok közül Szathmáry Zoltán.
Ami Jászberénynek lehel kürtje, az Isaszegnek az eredeti Rákóczi-levél. Hadifoglyok kicseréléséről ír benne a fejedelem.
Jesszus Ungarn
A tárgy néma, s jelei sokszor nem árulják el valódi történetét.
Idős embereket kérdeztem róla – annyi történet él még most is a faluban a csatáról – s összeszedegetem apránként. 104 évet élt meg Isaszegen Petőfi jó barátja, aki szanitéchadnagyként vett részt a szabadságharcban. Az tudott csak igazán mesélni. Damjanich Jánosné meg több alkalommal is itt nyaralt. Ő őrizgette ezt a történetet: osztrák tisztek díszebédnél ültek, amikor előtörtek a szabadlegényekkel megerősített magyarok. A tisztek felugráltak s jajveszékelni kezdtek, – Jesszus Ungarn, Jesszus Görgey! – No és Jókai, Baradlay Richárd itt vívott meg Palvicz Ottóval a töltésnél, a gesztenyefa alatt, ahol egy tüzért temettek el.
Múzeum ez a ház s élő történelemkönyv a gazdája. Még sincs múzeuma Isaszegnek.
Az olvashatatlan írás
Őszig – szögezi le Szathmáry Zoltán – nagyon sokan dolgozunk azon, hogy akkorra legyen. Harminc tagja van a múzeum bizottságnak.
Valamennyien újabb emlékek után kutatunk: sokan vettek részt az országból a csatában s hátha még másutt is őrzik a dédapák kincsét. Most, április 6-án, történelmi napokat rendezünk a csata 115. éves évfordulója alkalmából.
Búcsúzóul könyvet lapozunk. Latinul, gót betűvel írták, s az isaszegi plébánia – de valójában az egész falu – története. A Historia Domust 1775-től vezetik, az 1849-es dátum alatt ott a csata leírása. Helyenként olvashatatlan.
Él valahol a Dunántúlon egy pap, aki – azt mondják – elolvassa a kibetűzhetetlen latin szöveget is. Őt is keressük, de nem akadtunk még nyomára. Ha meglelnénk, segíthetne teljessé tenni Isaszeg történetét.