Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja
1947. április 12. – 2021. április 12.
„Hazátlan maradtunk, mint egy árva madár,
amely hazájától messze, messze száll.”
A Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjááról minden év április 12-én emlékezünk meg a magyar Országgyűlés 86/2012. (XII. 7.) határozata alapján.
Azért ez a dátum került kiválasztásra, mert 1947-ben ezen a napon kezdődött el a szlovákiai magyar lakosság Felvidékről való kitelepítése. A szlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt 1946. február 27-én írták alá Budapesten, és május 14-én fogadta el a Parlament. A kitelepítetteket szállító első vasúti szerelvény 1947. április 12-én indult el a Felvidékről, és 1949. június 5-ig több mint 76 ezer embert szállítottak át Magyarországra.
Az emléknap tisztelgés „a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített mintegy százezres magyarság” előtt, „akik az állampolgárságuktól, közösségüktől, vagyonuktól megfosztva, szülőföldjükről elűzve kemény akarással otthont teremtettek maguknak”.
1938. novemberében a nagyhatalmak döntése értelmében Csehszlovákia megszűnt. Benes azonnal hozzálátott a megszűnt Csehszlovákia újbóli megteremtéséhez. 1940. június 21-én Londonban megalakult az emigráns kormány. és még ezen a napon Benes az 1. sz. dekrétumával megalakította az államtanácsot. Már 1942 végén, 1943 elején a cseszlovák nemzeti állam megteremtésének programját kiegészítették a magyar lakosság kitelepítésének követelésével. A II. világháború befejezése után az ujjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország „felbomlasztásáért.”
A szlovákiai magyarság részére a legsúlyosabb csapással az 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétum járt. A rendelet automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól. Ez maga után vonta az állami alkalmazásból való elbocsátást, valamint az összes állami járulék megvonását. A rendeletek szinte az élet valamennyi területén hátrányosan érintették a magyarokat. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit, stb.
A névlegesen a háborús bűnösök felelősségre vonására létrehozott népbíróságok Cseszlovákiában ugyancsak az etnikai tisztogatás eszközeivé váltak: 75 ezer magyart, többségében értelmiségieket ítéltek el „háborús bűnösként”, akiket a teljes vagyon- és jogfosztás mellett ki is utasítottak az országból. A tömeges csehországi deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. A „csehszlovák nemzetállam” megteremtését szolgálták azok az intézkedések is, amelyek során csaknem 50 ezer magyart szállítottak fűtetlen marhavagonokban Nyugat-Csehországba, az egykori Szudéta-vidékre kényszermunkára (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket).
„Azokat, akik nem vallották magukat szlováknak. Akik nem tagadták meg magyarságukat. Akik szolgasorsban is hűek maradtak őseikhez, a magyar nyelvhez és a magyar múlthoz. A kálvária útján a megaláztatás, a szenvedés minden stációját megjárták. Testüket megtörték, de hitükben nem tudták megnyomorítani őket.
A deportált magyarok Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos „emberpiacot” tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. A mai adatok szerint 220 faluból vittek el magyarokat, akik 6602 házat és majdnem 4 ezer hektár termőföldet hagytak maguk mögött.
Áttelepített magyarok egy csoportja. Az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény alapján felvidéki magyarokat telepítettek át a trianoni Magyarországra. Annyi magyar kényszerült elhagyni szülõföldjét, ahány szlovák önként hajlandó volt átköltözni Csehszlovákiába.
MTI Fotó: –
A második világháborút követő béketárgyalásokon a nagyhatalmak hárommillió szudétanémet földönfutóvá tételéhez hozzájárultak, ám a magyarok egyoldalú kitelepítését elutasították. Így – szovjet nyomásra – lakosságcsere egyezményt írt alá a csehszlovák és magyar fél. Ez az embertelen program vette kezdetét 1947. április 12-én a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok „kicserélésével.”
A kihurcolt magyarok imája
Édes jó istenem, fent a magas égben,
Tekints már reánk szegény magyar népre.
Kik Hozzád emelik fájó panaszaik.
Záporként hullajtják keserves könnyeik.
Ki szívből óhajtja látni még hazáját,
Benne felkeresni elpusztult hajlékát.
Hozzád emelem fel remegő imámat,
Ne hagyj már szenvedni, mert megöl a bánat.
Ránk beborult eged, fekete felhőidet,
Vidámítsd ki. Atyám, ne nézd keservünket.
A szép kékbolt egén süttesd ki napodat.
Hogy ne gyötörjön bennünket annyira a bánat.
Nem kérünk mi Tőled jó atyám egyebet,
Csak segíts még vissza hazánkba minket.
Százszor megcsókolom azt az áldott földet,
Amiért a szívem oly sokat szenvedett.
Nem tudom virrad-e ránk életünk csillaga.
Vagy a sötét köd szemünket bevonja.
Hazátlan maradtunk, mint egy árva madár,
Amely hazájától messze, messze száll.
Fájdalmas szívemet meddig hagyod fájni?
Az én szeretteimtől el kellett válni,
Akiket szívemnek felejteni soha nem lehet,
Csak mikor majd a hideg föld takarja testemet.
Csehország, 1947.
Forrás: wikipedia.hu, turul.info, Ujváry Zoltán: Szülőföldön Hontalanul – Az elhurcolt felvidéki magyarok kálváriája.
Skultélty Csaba: A szkovákok és mi – egy kelet-nyugati publicista szemével
Kovács István: Beolvasztás
Előbb a regölést
aztán a regét
Előbb a földet
aztán az otthont
Előbb az iskolát
aztán a nyelvet
Előbb a hitet
aztán a fejfát
Előbb a jövőt
aztán a múltat
S mindezt egyszerre
jelenidőben
Forrás, Kecskemét, 1980. április
(Magyarországi szamizdat kiadványból)