Szerző: Szmolicza József

MÚZEUMOK VILÁGNAPJA
Május 18-a tiszteletére

A Múzeumok Nemzetközi Tanácsának 1977 májusában Moszkvában megtartott XI. konferenciáján határozták el a MÚZEUMI VILÁGNAP ünneplését. 1978. május 18-án tartották meg először.
Azóta már több mint száz ország közel 30000 múzeuma vesz részt a minden év május 18-án tartott eseményben.
Az ünnep célja, hogy az „év eme napján komolyabb figyelem forduljon a múlt emlékeit őrző és bemutató intézmények felé”

Múzeumunkban erre az évre kézműves foglalkozás volt tervezve, de sajnos a vírusjárvány miatt ezt is el kellett halasztanunk. Kárpótlásképpen a korábbi rendezvényeinkről készült. fotó felvételekkel lepjük meg olvasóinkat!

Tanítómesteremnek is néhai Szathmáry Zoltánnak, mennyi rosszindulatot és szenvedést kellett elviselnie, értékvesztő, értékhamisító világunkban. E sorokat még annak idején, drága Papp Elekné Katica néni – a Múzeumbaráti Kör elnökségi tagja, magyar szakos tanárnő – írta. Elgondolkodom…, hogy  mennyire igaza volt annak idején, és mennyire igazak akkori gondolatai ma is. Saját magamon is tapasztalom mindezeket. Ezt érzi az ember, bármennyit is dolgozik. Egy szomszédos település múzeumvezetője mondta még 2017-ben, hogy ő már úgy érzi, hogy a kis múzeumokat csak a „bolondok” tartsák össze. Hát kedves olvasó ebben a rövid mondatban minden benne van. De, hogy az ünnep hangulatát ne rontsuk el, jöjjenek a visszaemlékezések és az ígért fotók!

Juhász Ferenc: A múzeumok szerelme
(részlet)

Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a múlandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát.

Juhász Gyula: Zászlók
(részlet)
A múzeumban vannak régi zászlók,
Csukott szárnyakkal némán alszanak,
Fakult a színük és foszlott a selymük,
Törött a rúdjuk, fölírásuk elnyűtt
És meggörnyedtek az idő alatt.

Nemes Nagy Ágnes: Múzeumi séta
(részlet)

Én már csak ezt szeretem, a múzeumot. A tárgyak, a levegő alig-poros tisztaságát, a tárlók üvegfényeit. Ahogy ott ül a sarokban a két teremőr-öregasszony, ősz hajuk tartós hullámba rakva, az egyik óvatosan kávét hörpöl termosz-kupakból.

Nem nézek én ott semmit. Ne hidd, hogy nézek. Semmit. Bánom is én, kelta baltanyél, középkori csempe, kép, absztrakt szobor, nem nézek semmit. Csak a levegő, tudod.

Vagy mégis nézek? néztem? túl sokat, ma már fölösleges? Hisz látom most is, ott szemben a falra akasztva megigazulásaim sorát, a kéket, a réz-színűt, a foltot, a hajlatot, éji lovashadak barna-sötét rohanását.

„Csak a levegő, tudod.”
Erről a rövid mondatról, egy régi emlék jutott az eszembe.
A rendszerváltás utáni első magyar nagykövetünk Varsóban Engelmayer Ákos volt, aki Isaszegen is járt 1993-ban, a Szent Márton templomban megrendezett máig emlékezetes történelmi konferencián, melyet hatalmas szívvel támogatott, Dr. Tóthné Pacs Vera Polgármester Asszony!
A varsói magyar nagykövetségünk konzuli vezetői tisztét, Dr. Dürr Sándor Isaszeg nagy barátja, a Múzeumbaráti Kör elnökségi tagja töltötte be. Sándor irodájában Varsóban, ott függött a falon többek között a Falumúzeum, és Zoli bácsi fotója is. Amikor Varsóból szabadságra jött Magyarországra, első útja a múzeum volt. A levegő, mondta – az atmoszféra, a milliő, maga a múzeum egésze hiányzott számara, és csak ennyit mondott ő is – ahogyan Nemes Nagy Ágnes írásában is szerepelt –
„Csak a levegő, tudod.” – ez hiányzott számára.
Sz. J.

Fotó: Szmolicza J. – (2013. május 18.)

 

 

Az alábbi cikket a Falumúzeum Adattárában őrizzük és most először kerül magyar fordításban nyilvánosságra. Szabó Eszter, isaszegi lengyel filológus fordította magyar nyelvre. Eszter néhai Nagytiszteletű Szikszai (Szalisznyó) János isaszegi református lelkész unokája, aki ösztöndíjas tanulóként több alkalommal is tanult Lengyelországban. Többek között Krakkóban, a Jagelló Egyetemen is. Esztinek ezúton is megköszönöm, a fenti cikk fordítását, bízva abban, hogy máskor is segítségünkre lesz! Ezúton is sok szeretettel üdvözöljük, a kedves Szikszai családot!

Mindig nagy öröm számomra, amikor isaszegi magyar – lengyel vonatkozású hírt közölhetek honlapunk olvasóival. Isaszeg gazdag magyar – lengyel vonatkozású emlékekkel rendelkező település. Több nemzetiség is élt és dolgozott egykoron, egymás mellett békében és szeretetben. A XVIII – XIX. században a helyi identitás (isaszegi lakos) jóval erősebb volt a nemzetiséginél. Nagyon sok lengyel nevet őriz múzeumunk adattára, amelyet a mai napig is kutatunk.  A saját nevem is, Szmolicza lengyel eredetű név, a szótő a „Smolicz” (ejtsd: Szmolics) lehetett. Később a név a könnyebb kiejtés érdekében több évszázadon át változhatott a mai formára.  Tehát méltán büszke lehet az ember magyarságára is, és egykori lengyel identitására is.

A lengyelség szeretetével Szathmáry Zoli bácsi „fertőzött” meg, amelyért  a mai napig hálás vagyok! Külön köszönöm, Dr. Dürr Sándornak, volt krakkói magyar konzulnak, hogy a híres magyar-lengyel barátság szeretetéről, személyesen is meggyőződhettem 2009-ben, négy napos krakkói tartózkodásom alatt. De nemcsak én, hanem keresztlányom és fiam is, Éva és Péter. Ekkor volt ösztöndíjasként éppen Krakkóban Szabó Eszter a Jagelló Egyetemen. Sándor és Eszter fogadott bennünket az autóbusz pályaudvaron. Egy jó kis isaszegi „csapat” jött össze ekkor Krakkóban. Csodálatos napok voltak, csak hamar elszaladt az a néhány nap. Sándornak és feleségének Judit asszonynak köszönhetően nem volt gondunk  a szállásra, étkezésre, hiszen saját lakásukon volt a szállásunk. Köszönjük!  Sokat sétáltunk a belvárosban, jártunk a Ryneken, Kazimierz zsidó negyedben, ismerkedhettünk a lengyel ízekkel,  kirándultunk Zakopánéba; jártunk a Gubalówka hegygerincén, Szent II. János Pál pápa egyik kedvenc túra útvonalán is! A lengyelek magyarok iránti szeretetét mindvégig éreztük. Mindenkinek csak ajánlani tudom Krakkó és környékének meglátogatását!

Az Echo Krakowa (Krakkói Visszhang) egy délutánonként megjelenő napilap volt, amely 1946 március 10.-től – 1997 május 9.-ig volt kiadásban. Ekkor csődbe ment és a Gazeta Krakowska (Krakkói Újság- ezt 1949 óta adják ki és ma is van, napilapként jelenik meg.) vette meg a jogaikat. Ez egy kultúrával foglalkozó újság volt, főleg Krakkóra koncentrálva pl: krakkói épületek bemutatása, krakkói tradíciók leírása, Krakkóról szóló versek közlése stb.

A babérkoszorús pecsétben: A Krakkó városi társadalmi munkáért díj nyertese – olvasható.
Ez egy Krakkó város által adományozott díj olyan egyesületeknek, művészeti közösségeknek, újságoknak vagy szervezeteknek (stb.), akik a krakkói kultúráért dolgoztak vagy azt előmozdították, reklámozták stb. Eredetileg már a XVII. század óta kiosztják bár nem ebben a formában, ez a korabeli érának (értsd kommunizmus) a változata volt erre a díjra.

33. évad, délutáni kiadás Nr2.(9974)
1978. január 3. (kedd), ára: 1 zlotyi

Élő történelem
(Levelezésünk Magyarországról)

A település, melynek neve Isaszeg, mindössze 30 km-re fekszik Budapesttől.
Autóval fél órás út a fővárostól keletre. Kifejezetten érdekes falu -hivatalosan nagyközség – főként a lengyelség számára. Nem véletlenül találtam itt magamat, de térjünk is rá a tárgyra.
Nos, hadd emlékeztessek, hogy a Novemberi Felkelés után sok lengyel találta magát Magyarországon. Hazánk fiai a Népek Tavasza harcai során a magyar hadseregben is szolgáltak, a magyarokat a Habsburgok ellen megsegítve ezzel.
A tábornokokra és magas beosztású tisztekre sajátjukként gondolnak a magyarok ma is ezekből az időkből. Például Bemre, Dembiński-re vagy Wysocki-ra, hogy csak néhányuk nevét említsük.
Hogy a magyarok számára milyen sokat jelentett e segítség rendkívül jól demonstrálja Kossuth Lajosnak -a magyar felkelés vezetőjének- felejthetetlen habár országunkban kevéssé ismert kijelentése.
„Aki a Lengyeleket nem szereti az a Hazát nem szereti.”
Kossuth ezen szavai korabeli politikai publikációkból és irodalmi feljegyzésekből maradtak ránk 1849-ből.
A lengyel legionáriusok hősiessége és bátorsága- a magyarokkal közreműködésben- rendkívül nagy publicitást hozott.
1849 április 6.-án Isaszeg határában került sor e szabadságharc egyik csatájára.
Az akkor lengyelekkel és magyarokkal együtt 20000-es sereg mindössze 48 ágyúval 48000-es osztrák sereget győzött le továbbá 250 ágyút zsákmányolt a csatában.
A harcokban mutatott rendkívüli vezetői képességeiért, Józef Wysocki ezredest tábornokká léptették elő.
Ezen a településen, egy domb tetején, van egy temető, ahol a lengyel légionáriusok nyugszanak.
Továbbá van egy, a harcoló lengyelek tiszteletére állított, emlékmű is.
A településnek ma is sok Kowalski (ejtsd: Koválszki), Jarecki (ejtsd: Járecki), Polański (ejtsd: Polányszki), Parandowski és más lengyel vezetéknevű lakosa van.
Isaszeg rendelkezik egy nagyon aktívan működő múzeumi baráti körrel, akik lehetőségeikhez mérten minden ehhez a naphoz kapcsolódó emléket gyűjtenek.
Ez az egyesület, amit a helyiek vezetnek a lengyel-magyar barátság állandó jelképévé vált.
A múzeum vezetője -a 74 éves Szathmáry Zoltán– csodálatos ember és nagyszerű hazafi, aki nagy szeretettel van a lengyelség iránt és mindenféle anyagi támogatás nélkül, önzetlenül fél életét ennek a gyűjteménynek szentelte.
Segítségére van a település néhány lakója is, akik a helyi értelmiséget képviselik.
Sok ebből az időszakból származó emléktárgyat Szalisznyó (Szikszai) János– a helyi református templom lelkésze, aki lengyel származással büszkélkedhet– gyűjtött össze majd adományozott a múzeumnak.
Egy másik kiállítás is nyílt nemrég Isaszegen, amelynek során eddig sosem látott -és lengyel viszonylatban is páratlan- emlékek kerültek kiállításra, többek közt: fotók, egyházi anyakönyvek és dokumentumok, katonai térképek, újságkivágások és régi magazinok.
A múzeum vezetése arról álmodik, hogy egy nap gyűjteményüket egy hozzáértő, szakmai magyar állami intézmény veheti majd kezelésbe.
A magyar Bem Józsefről elnevezett lengyel kulturális egyesület már fel is ajánlotta a segítségét, csakúgy, mint a múzeum egyéb más barátai és a mi országunk (értsd: Lengyelország) budapesti képviselete is.

Jan Frenkel

 

 

 

Szép és dicső dolog a hazáért meghalni. Még szebb a hazáért élni!
400 éve született Zrínyi Miklós

Dörgő hangot, villámló tekintetet társítunk a ma is élő, szállóigévé vált mondathoz. És nem tévedünk: 1620. május elsején (más források szerint harmadikán) született Zrínyi Miklós, a költő, politikus, katona, akit érdekes módon nemcsak mi tartunk nagyra, hanem a horvátok, az olaszok, sőt az osztrákok is tisztelnek. Kötelező irodalomóráink tekintélyt sugalló alakjának veretes sorait egyre nehézkesebbnek érezzük: eljárt az idő a barokk költészet és a 17. század páncéljai, kardjai és szakállas ágyúi fölött is. Ennek ellenére, ha a Szigeti veszedelem költőjének nevét halljuk, valami megmagyarázhatatlan bizsergés indul el bennünk. Ha szófelhőt kellene alkotni Zrínyiről, akkor a hazaszeretet köré rendeződne minden más kifejezés, mert ez a minden egyebet legyűrő érzés vezette tollát és kardját is annak, akit még életében Európa-szerte „Magyar Marsnak” neveztek.

„Zrínyi élete azonban nem ért véget a kursaneci erdőben; még a maga korában jelképpé vált; a nemzeti függetlenség szimbólumává, s neve, eszméi ott szálltak íratlanul is a kibontakozó magyar függetlenségi mozgalmak lobogóin: Thököly Imre szabadságharcában Zrínyi Ilona, a költő unokahúga védte hősiesen Munkács várát a császáriak ellen, s ő adott életet Rákóczi Ferencnek, a kuruc fölkelés vezérlő fejedelmének. De Kossuth és Petőfi tolla által életre keltve ott lüktettek eszméi 1848 függetlenségi harcában is.”

A cikket ide kattintva tudja teljes terjedelmében elolvasni a Maszol portálról

 Fővárosi művészek Isaszegen
Vasárnap délután, irodalmi est Isaszegen
/Pest megyei Hírlap, 1969. március 7. (péntek)/

Az isaszegi művelődési ház és a népfrontklub, vasárnap délután három órakor a nemzetközi nőnap alkalmából Fáklya címmel irodalmi délutánt rendez.
Közreműködik: Dénes Margit zeneszerző, Fodor Zsóka, a Vígszínház tagja és Fábián Zoltán író. Műsorvezető: Baranyi Ferenc költő, a televízió Fáklya című irodalmi műsorának riportere.

Régi Május 1-ék

 

 

 

Részletek az Isaszegi Adattári Közlemények III. számából (1977.)
Szerkesztette:
Dr. Dürr Sándor, Dr. Kovássy Zoltán és Szathmáry Zoltán

„Petőfi útjai Isaszegen„

Történeteket, hagyományt őrzök Petőfi Sándorról. Családtagok kapcsolatát a költővel és annak barátaival: Prielle Kornéliával, Bem tábornokkal, Teleki Sándor ezredessel, Szijártó Antal honvédőrnaggyal, Bem egyik hadsegédével, és még sok katona bajtársával.

Az elmúlt évtizedben több alkalommal bejártam azt az utat Nagybánya és Koltó között, ahol Petőfi lovagolni tanult, ahol a „négyes kocsissal” utazott a postáért. Pihentem a koltói kastély kertjében a somfa alatt, a kőasztal mellett, melyen megszületett a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse: „Szeptember végén.” Azóta őrzöm lakásom díszeként a somfa bekeretezett leveleit, melyekből egy kis ág néhány levelét adtam emlékül az isaszegi Falumúzeum gyűjteményének. Ez a gyűjtemény nem csupán tárgyak sokasága, hanem irodalomtörténetünk szellemi értékének, a hagyományok összegyűjtött adatainak – bár még nem rendezett – de gazdag tárháza.
A Falumúzeum vezetőjét, Szathmáry Zoltánt illeti elsősorban az érdem, hogy egy hosszú élet szorgos munkájával nem hagyta veszni a hagyományokat, hanem jegyezgette, papírra vetette az apró történeteket, gyűjtögette az öregek beszédét, emlékeit, melyek szinte megkövetelik, hogy ne maradjanak a jobb sorsot és elhelyezést érdemlő kis múzeum nyirkos falai között. Ezek a hagyományok a költő isaszegi útjának emlékei. S Petőfi szelleme és emléke napfényt kíván!
A sors különös játéka folytán a forradalmi hagyományok utáni érdeklődés hozott össze Isaszeg történetének lelkes kutatóival. Lélekben kissé már magam is isaszegi lettem, hiszen a község történelmébe zászlóaljával honvédszázados dédapám is beírta szerényen a nevét. Folytatódott a hagyomány azzal, hogy nagyapám Petőfi fia után kapta a Zoltán keresztnevet. Legidősebb lányát, dédanyám barátnője – a Petőfi emléket őrző híres színésznő – Prielle Kornélia nevére kereszteltette.

Nagyapám a Petőfi-kultusz lelkes ápolója volt Máramarosszigeten. Itt a múlt század utolsó negyedében tanártársaival és a jogászokkal „Szabad Lyceum”-ot szerveztek az iparmunkások vasárnapi oktatására, s ennek titkári tisztét töltötte be évtizedeken át. Előadásain több alkalommal Petőfi népdalait ismertette, és a legismertebb megzenésített dalaiból többet hegedűjén el is játszott hallgatóinak.
Néhány Petőfi-kötetet őrzök; a legkorábbit 1877-ből. A legkedvesebb azonban az 1901. évi kiadás, melynek a nyomdából kikerült első példányát ajándékozta nagyapám édesapámnak, ezzel az ajánlással:

„Első példány!
Ferkó fiamnak vettem, édesapjára és a magyar irodalomra való hálás emlékül.
És ha ezt így megőrzi, nem vesz kárba e szép kiadás!
M.Sziget, 901 XI. 7. Kovássy Zoltán sk. tkp. igazgató.”

Sorait én is olyan örökségnek és iránymutatásnak tekintem, mely egyben magyarázatot ad arra, miért tértem ki elöljáróban a családi hagyományokra, és miért tartom megtisztelő feladatnak, hogy Petőfi életének isaszegi epizódjait, a község legszebb irodalmi hagyományait a feledéstől megóvjam és közkinccsé tegyem.

Dr. Kovássy Zoltán

Isaszegi amatőr művészek a Vízivárosban
(Pest Megyei Hírlap, 1977. március 2.)

Két isaszegi amatőr művészt hívott meg a vízivárosi ifjúsági pinceklub vezetősége, hogy egy – egy tíznapos önálló tárlaton mutassák be alkotásaikat. Művészetükben közös, hogy mindketten szakmájuk anyagát használják, mindennapi konkrét munkájukat emelik a különösségbe.

    Dobos Olga tanárnő, rajzol, grafikákat, linóleummetszeteket készít.
– Egerben, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola rajz szakán végeztem. Jelenleg az isaszegi általános iskolásokat tanítom, szakkört vezetek a művelődési házban, és tanulok. Ha időm engedi, vissza – visszajárok Nyírbátorba, az ottani pedagógus-képzőművészeti stúdióba, ahol műteremben dolgozhatok. Nyaranként felkeresem a zebegényi képzőművészeti tábort. Voltam már a grafikai és a festőtagozaton az elmúlt nyáron pedig tűzzománccal foglalkoztam.                                      – Rendszeresen fellépek a stúdió kiállításain, a nyírbátori múzeumban, a debreceni pedagógus művelődési központban. Nyíregyházán és a stúdió művésztelepein, legutóbb Balkányban. Szerepeltek képeim a megyei kiállításokon, a nyíregyházi őszi tárlaton, és még több helyen. A múlt esztendőben önálló tárlattal mutatkoztam be a szadai művelődési házban.

– Amikor Budapesten, a 18-as számú szakmunkástanuló intézetbe jelentkeztem műbútorasztalosnak, még nem gondoltam, hogy ennyire megkedvelem a faintarziát – mondja Kópor Miklós. – Tanulmányaim közben találkoztam először a különféle színű fákkal, amelyekből berakásos kép készíthető. Vonzott a dolog, megpróbáltam, sikerült. Azóta is szenvedélyesen vadászok a befejezett vonalú, tetszetős rajzokra. Magam is tervezek képeket. Gondolataimat lerajzolom, majd furnérlemezre másolom. Korábban sokat küszködtem a kivágással. Az intarzia csak akkor szép, ha a lapocskák pontosan illeszkednek. Ezért készítettem egy állványt, ebben a fűrész csak függőleges irányban mozoghat. Így a legkisebb kanyarulatot is kellő finomsággal tudom fűrészelni.
– Sok idő telt el az első próbálkozások óta. Az isaszegi helytörténeti múzeumban látható néhány munkám, több tárlaton kaptam emléklapot, s oklevelet.

 

 

 

 

 

 

 

 

A vízivárosi ifjúsági pinceklubban, a Kapás utcában március 24-én nyílik meg Dobos Olga, április 14-én pedig Kópor Miklós kiállítása. Mindketten remélik, hogy alkotásaikkal örömet szereznek a látogatóknak.
U. G.

A Pest Megyei Hírlap írta 1977. szeptember 11-én

A hagyományokat ápolják
Az isaszegi Csata Táncegyüttes

Az isaszegi Dózsa György művelődési központ nagytermében feszes, pattogó verbunkos zenét játszik Dévai Tibor zenetanár, zongoraművész. A fiúk gyakorolják az alaplépéseket. Majd lehalkul a muzsika, a lányok üveges táncot járnak.

Tíz év trófeái

Mindig az együttes legújabb tagjaival kezdjük a próbát – szól Zséli Mihályné, a lányok táncoktatója. Egy héttel ezelőtt alig merték a fejükre tenni az üveget, most már teljes biztonsággal mozognak.

Az együttes 1968. október 15-én alakult – mondja Fejéregyházi László, a művelődési központ igazgatója. Az isaszegi győzelem emlékére az Isaszegi Csata nevet választottuk. Tánccsoportként indultunk, irányítónk Valkony Antal tanár, aki most a művelődési központ művészeti előadója, 15 éve foglalkozik a tánc iránt érdeklődő fiatalokkal. Kisebb csoportokat az együttes megalakulása előtt is patronált. Járási ünnepeken, seregszemléken kezdtünk szerepelni. Valkony Antal kis koreográfiákat, a Tardi szvitet, a Kisterenyei párost, a Tápéi darudöbögőt, cigány táncokat, tatár táncot tanított be. 1972-ben Lengyelországban szép sikereket értünk el.

A csoport mostani profilját Fejes Sándor koreográfus alakította ki – szól közbe Valkony Antal -, aki most betegsége miatt nincs itt a próbán. Verbunkos muzsikára komponált koreográfiákkal, üveges tánccal, Isaszeg környékéről gyűjtött motívumok beépítésével igazi táncegyüttest alakított ki a jórészt amatőrökből álló csoportból. A mostani Isaszegi Csata együttes három részből áll. Az asszonykórus, a brácsával, csellóval és hegedűvel kísért széki táncház, és maga a táncegyüttes alkotja a társaság egészét. Ecséden, Nagykátán, Szentendrén – az ország minden részében szerepeltünk.  Az 1975-ös gyöngyösi országos fesztiválon menettánc kategóriában első helyezést értünk el, ugyanazon év augusztusában Szentendrén megszereztük az ezüst oklevelet. 1976. augusztus 20-án miniszteri dicséretet kaptunk. Legsikeresebb számaink az Isaszegi páros, a Szüreti táncok és az Új fergeteges.

Helybeli népszokások

Idei terveink közé tartozik a helyi Májusfa-járás szokásainak feldolgozása – veszi át újra a szót Fejéregyházi László. Ilyenkor a fiatalok stilizált májusfával végigjárnak tánccal, dallal, muzsikával minden házat. Lakodalmas táncunkat már bemutattuk, Csingér Erzsébet és Harmati László szólótáncosok irányításával, most a teljes lakodalmast akarjuk kidolgozni Fejes Sándor koreográfiája alapján, Zséli Mihály és Zséli Mihályné táncoktatók vezetésével. Életben akarjuk tartani a sajátos isaszegi magyar hagyományokat. Népviseletünket Précznik Istvánné mini modelljei alapján rekonstruáljuk.

Most Isaszegen, Dányon, Kókán hosszú távú sorozatot tervez az együttes – egészíti ki a beszámolót Duka Gyula, a Pécel-Isaszeg ÁFÉSZ elnöke. A szövetkezet rendszeresen patronálja az együttest, a ruhatár kialakításában is segíti őket. Az Isaszegi Csata összetartja a község fiataljait. A művelődési központ épülete elavult, felújításán most fáradozunk. Az együttes tagjai társadalmi munkában segítenek, hogy új, korszerű körülmények között dolgozhassanak ők is.