Szerző: Szmolicza József

Isaszegi évfordulón:
Lampionok az országúton
(Pest megyei Hírlap, 1968. április 6.)

Ma este fények lobbantak a Pécel és Isaszeg közötti országúton. Színes kavargás, fiatalok hosszú sora vonul az isaszegi emlékműhöz. A lampionos felvonulás, majd Szathmáry Zoltán, a helyi múzeum igazgatójának beszéde a 120 évvel ezelőtt itt küzdő, életüket áldozó szabadságharcosoknak állít emléket. Az ünnepség, a koszorúzás végeztével a fiatalok tábortűz mellett vidám műsorral szórakoztatják a szülőket, s az érdeklődőket. Hiszen ez a nap az ő ünnepük is, délután több mint hetvenen közülük ünnepélyes keretek közt átveszik a személyi igazolványt. A művelődési otthonban tartott ünnepség egyébként a forradalmi ifjúsági napok záróakkordja is. A mai este a fiatalok irodalmi műsorával és a „tizenévesek” báljával ér véget.

Isaszeg krónikája
(Népszava, 1964. márc. 22-i száma)
Légrády Eszter írása

1849. április 6-án reggeltől éjfélig tartott a szembenálló hadak küzdelme Isaszegen s a magyarok győzelmével végződött: megnyílt az út Buda felé. A történelemkönyvekben ezzel lezárul Isaszeg krónikája. De az ölelkező dombok félkaréjában meghúzódó falu tovább írta történelmét.
Erdőt irtottak – a tőke kifordult, s fegyvereket vetett ki a földből. Tőzeget termeltek ki – a láp egy golyót rejtett. A padláson kerestek valamit – osztrák sisakot találtak. Az emlékek kézről kézre jártak, el-elkallódtak, aztán újra megkerültek. Egy ember azonban pénzt adott minden egyes darabért, hazavitte, papírdobozokba rakta, selyempapírba göngyölte a tárgyakat, de sajátjának sose tartotta.

A kincsek

Az önző és önzetlen ember – Szathmáry Zoltán nyugdíjas hentesmester – lázasan bontogatja most a zsinegeket a szobájában zsúfolódó csomagokon. A látogatót zavarba hozza: a történeteket jegyezze vajon, amelyekkel csodálatosan tudja fűszerezni ez az idős ember az előbukkanó emlékeket? Vagy a ritka kincseket nézze?
Rózsa Sándor fokosa – és a történet: válságos órában két szegénylegény, Mészáros Ábris és Csonka János ötvened magával felajánlotta erejét Damjanichnak azzal: a kardot is tudják úgy forgatni, mint a karikás ostort.
Egy családi címeres lengyel kard – ehhez a legenda: Wysocki lengyel ezredes dandárja is segített kivívni a győzelmet. Osztrák ágyú csövéből kirepült golyó – belgák gyártották, s röppentyű a neve.
Nem törődve azzal, hogy visszalép egy kissé a történelemben – egy papír lapot húz ki az egykori újságok közül Szathmáry Zoltán.
Ami Jászberénynek lehel kürtje, az Isaszegnek az eredeti Rákóczi-levél. Hadifoglyok kicseréléséről ír benne a fejedelem.

Jesszus Ungarn

A tárgy néma, s jelei sokszor nem árulják el valódi történetét.
Idős embereket kérdeztem róla – annyi történet él még most is a faluban a csatáról – s összeszedegetem apránként. 104 évet élt meg Isaszegen Petőfi jó barátja, aki szanitéchadnagyként vett részt a szabadságharcban. Az tudott csak igazán mesélni. Damjanich Jánosné meg több alkalommal is itt nyaralt. Ő őrizgette ezt a történetet: osztrák tisztek díszebédnél ültek, amikor előtörtek a szabadlegényekkel megerősített magyarok. A tisztek felugráltak s jajveszékelni kezdtek, – Jesszus Ungarn, Jesszus Görgey! – No és Jókai, Baradlay Richárd itt vívott meg Palvicz Ottóval a töltésnél, a gesztenyefa alatt, ahol egy tüzért temettek el.
Múzeum ez a ház s élő történelemkönyv a gazdája. Még sincs múzeuma Isaszegnek.

Az olvashatatlan írás

Őszig – szögezi le Szathmáry Zoltán – nagyon sokan dolgozunk azon, hogy akkorra legyen. Harminc tagja van a múzeum bizottságnak.
Valamennyien újabb emlékek után kutatunk: sokan vettek részt az országból a csatában s hátha még másutt is őrzik a dédapák kincsét. Most, április 6-án, történelmi napokat rendezünk a csata 115. éves évfordulója alkalmából.
Búcsúzóul könyvet lapozunk. Latinul, gót betűvel írták, s az isaszegi plébánia – de valójában az egész falu – története. A Historia Domust 1775-től vezetik, az 1849-es dátum alatt ott a csata leírása. Helyenként olvashatatlan.
Él valahol a Dunántúlon egy pap, aki – azt mondják – elolvassa a kibetűzhetetlen latin szöveget is. Őt is keressük, de nem akadtunk még nyomára. Ha meglelnénk, segíthetne teljessé tenni Isaszeg történetét.

Részletek az Isaszegi Adattári Közlemények II. számából (1974) Szerkesztette: Dr. Kovássy Zoltán és Szathmáry Zoltán

HAJÓRA FEL, HŐS FÉRFIAK…

Egy lengyel szabadságharcos ismeretlen angol nyelvű ódája a bujdosó 48-as honvédekhez, akik Amerikából indultak Garibaldi zászlója alá.

Magyar László közlése a Pest megyei Hírlap 1964. III. 17-i számában. Magyar László közli, hogy Mika Antal nyug. könyvkötőtől egy angol nyelvű verset kapott, amely finom papíron, gyönyörű szedéssel 1860-ban jelent meg New Yorkban. A vers szerzője Heilprin Mihály.  A továbbiakban a fent idézett cikk egy részletét közöljük.

„ A vers címe: Tom y Hungarian Friends, departing to join Garibaldi. New York, July, 1860.” – MAGYAR BARÁTAIMHOZ, amikor elbúcsúznak, hogy csatlakozzanak Garibaldihoz, New York, július, 1860.

Néhány szakasza fordításban:

Hajóra fel, hős férfiak,
Duzzadt vitorlát tart a víz, –
Hajóra hát, repüljetek,
A szent ügy újra harcra hív.
A szent ügy int, hát menjetek,
Áldás kíséri utatok,
Hajóra hát! A régi kard
Élesre fenve felragyog.

A szent szabadság zászlaját,
Mely büszkén lengett ős Budán,
Vonjátok most árbocra fel,
Hadd lássa most az óceán,
Hazátokért lobog megint
Bár száz csatában tépte vész,
Folt egy se rajta. Kardotok,
Megőrzi hontok hírnevét.

Ha zúg a szél és táncra kél
Hajótok, zord hullámon át
Győztesen zengje ajkatok
Vörösmartytok Szózat-át.
Az óceán hullámai
Dörgik majd minden part felé:
Nem halt meg Árpád nemzete,
A nép s hona az életé!

A vers költője Heilprin Mihály, maga is érdekes alakja volt a magyar szabadságharcnak.
A lengyelországi Piotrkowban született 1823-ban, tehát egyidős volt Petőfi Sándorral. Sohasem járt rendszeresen iskolába, mégis kora egyik legsokoldalúbb tudósa lett. Még egész fiatal korában Magyarországra jött, és akkor már 18 nyelvet tanult meg tökéletesen. Amikor kitört a magyar szabadságharc, felcsapott honvédnek, részt vett a legelső csatákban is. Különleges képességeinek híre eljutott Kossuthoz is, aki a belügyminisztérium titkárává nevezte ki. Ebben a minőségben szolgálta tovább a szabadság ügyét egészen Világosig. A fegyverletétel után ő is külföldre menekült. Előbb Párizsban, majd Angliában, végül New Yorkban telepedett le. Meghitt barátja volt a Kossuth-családnak és haláláig lelkes szószólója a magyar ügynek.
Az Amerikából útra kelt honvédhősök különben szerencsésen meg is érkeztek Olaszországba, beléptek Türr István légiójába, amelynek tagjait mindvégig az a remény lelkesítette, hogy előbb-utóbb átkelhetnek a határon és közvetlenül Magyarország felszabadításáért is harcolhatnak. Az 1867-es kiegyezés azonban meghiúsította reményüket. Bár Ferenc József a légió tagjainak teljes amnesztiát kínált, de a legtöbben nem kértek a kegyelemből, nem voltak hajlandók osztrák uralom alatt élni, inkább visszatértek Amerikába.

/Magyar László/

Egyes kútfők szerint (Pl. dr. Domszky Pál, a lengyel – magyar történelmi kapcsolatok tudós kutatója) Heilprin Mihály a honvédség tagjaként az isaszegi ütközetben is részt vett.

Kedves Múzeumbarátok! A „Válogatás a múzeum Fotóarchívumából” sorozatunkkal kedvet szeretnénk csinálni honlapunk látogatására. Nem csoportosítunk témák szerint és évszám szerint sem. A lényeg, hogy nosztalgiával emlékezzünk a régmúlt időkre, legyen az egy ünnepség, kiállítás megnyitó, kirándulás, tábori életkép, színjátszók, iskolai vagy más egyéb esemény.  Legelsőként a számomra oly kedves Zöld Szíves Szakköröm Tápiógyörgyei kirándulásán készült fotóival indítunk. A kis isaszegi csoportunkat hatalmas szeretettel fogadta Tápiógyörgyén,      Bihari József ny. megyei múzeumigazgató. Lakásán kuriózum értékű magnófelvételeket hallgathattunk meg, valamint Tápiógyörgye történelmével ismerkedhettünk meg.  A fotók 1997-ben készültek. Fogadják szeretettel!

 

 

 

Válogatás az Isaszegi Adattári Közlemények II. számából (1974) Szerkesztette: Dr. Kovássy Zoltán és Szathmáry Zoltán

Szülőföld – Szülőfalu

„Olyan régen történt ez már: húsz év lehullt lombja fedi ezt már; ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő?
Egy erdő, melynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik;
hol a geszt sarjadékaiban hősök piros vére szivárog; hol a zöld moha álmokat lát s a zúgó lomb kibeszéli azokat. Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a másikig, déltől éjfélig.”

Ezekkel a meghitt mondatokkal kezdi Jókai Mór 1869-ben visszaemlékezéseit a szabadságharc egyik nagy csatájának színhelyéről, melyet csodálatosan fölhasznál és belesző „A kőszívű ember fiai” c. regényébe, ahol aztán Baradlay Richárd huszárkapitány és Palvicz Ottó császári lovassági tiszt halálos párbajukat megvívják, ezzel csúcsosodván ki ez a heroikus, emberfeletti küzdelem, amellyel a magyar és osztrák csapatok a Pestre vezető út elnyeréséért harcoltak.
Hát igen, a Királyerdő! S a többi erdő, mind-mind Isaszeg körül! Az Ilkamajor felőli halmokat kivéve, mennyi erdő és tájanként más – más jellegzetességgel!

Észak és kelet felé sík területen végeláthatatlan fenyő- és tölgyerdők, délkeletnek (Dány irányában) magasabb dombok vannak. Délre már „igazi hegyek” állnak, nagy szakadékkal. Nyugat felé a legszebb, legromantikusabb a vidék. Itt mutatják a legmerészebb ívüket a hegyek, itt szűkül össze legjobban a Rákos-patak völgye, olyannyira, hogy talán a megilletődöttségtől, talán játékból, – itt a malomnál – , a völgyszűkület előtt nem is fér el egymás mellett az országút, a vasút és a patak, hanem nagy hirtelen keresztezik egymást, majd a legnagyobb egyetértésben egymás mellett folytatják útirányukat Pest felé egészen Pécelig, ahol az országút elköszön két társától. Rákoskeresztúr után a Rákos-patak is magára hagyja a vasutat, hirtelen jobbra kanyarodva eltűnik Zugló irányába. Északnyugat felé találhatók a halastavak.

Jól esik visszagondolni, hogy ebben a szemet – lelket gyönyörködtető környezetben tölthettem a gyermekkoromat.
A világháború után szüleimnek mindig volt egy vagy két tehene. Az iskolai elfoglaltságtól függően kora tavasztól, késő őszig hol délelőtt, hol délután voltam a tehenekkel, mint legkisebb, negyedik gyerek. A gyermekkorom nagy részét a besnyői út és a Szárító-puszta környéki erdőben töltöttem.
Ha kaptam egy kis szabadidőt, nem volt nehéz érdekesen, szórakoztatóan eltöltenem. Ha fürdésre alkalmatlan idő volt vagy egyszerűen nem volt hozzá kedvem egy jó óra múlva barátaimmal már a honvédsíroknál jártunk, de a szülői háztól másfél órára elértük a Tápió forrását is.
A szülői ház a Damjanich telepen van. Az utcák, melyeken jártam a következő neveket viselték: Kossuth Lajos utca, Petőfi utca, Görgey utca, Klapka utca, Aulich utca, Bem utca, stb.
Ha igazán jót akartunk télen szánkózni, akkor a 48-as honvédszoborhoz mentünk, mely a falu közvetlen szélén álló szép, hosszú lejtőjű, magas dombon áll.
Lépten-nyomon emlékek között járt-kelt az ember. Emlékek, méghozzá olyan emlékek között, melyek a magyar nép történetének egyik legdicsőségesebb fejezetére emlékeztetnek.
Körülbelül ezek azok az impulzusok, melyek révén, vagy melyeknek segítségével rajzoló, festő ember lett belőlem.
Ehhez segített hozzá Tengerdy Gizella – a rajztanárom -, aki abban az időben az isaszegi gyerekeket tanította arra, miként láthatjuk szebben és szebbnek a minket körülvevő világot.

Takács Zoltán
grafikusművész

 

2020. április 6-án Mészáros Gusztávné alpolgármester asszony vezetésével kis küldöttség érkezett múzeumunkhoz, hogy a győztes isaszegi csata napján, Isaszeg Város Önkormányzata és a település lakói nevében elhelyezzék a megemlékezés koszorúját. A küldöttség tagjai felkeresték a város 1848-49-es emlékhelyeit is, ahol szintén elhelyezték a kegyelet virágait.  Köszönjük!

 

Válogatás az Isaszegi Adattári Közlemények II. számából (1974) Szerkesztette: Dr. Kovássy Zoltán és Szathmáry Zoltán

Felderítő egyes honvéd járőr

Bucsuházi Béni esete is egyike azoknak az apró hőstetteknek, melyek győzelmet eredményeztek a magyar honvédeknek Isaszegnél.

Bucsuházi Béni honvéd, Komárom szülötte a csata előtt, délelőtt, felderítő egyes járőrként küldetett a Damjanich-sereg szentgyörgypusztai álláshelyéről, hogy haladjon Isaszeg felé. Amint a Királyerdő mártonberki területéről széttekintett, Isaszeg felé, látja hogy távolról, vágtatva három lovas halad. A lombját bontogatni kezdő galagonyabokorba húzódott.  A lovasok a bokor előtti úton közeledtek, és már megállapíthatta, hogy osztrák lovas tisztek. Nagy izgatottság és forróság lepte el a testét, verítékes lett a homloka. Önkéntelenül, betöltött puskáját a hóna alá szorítja. Merész elhatározás villant át az agyán, az első osztrák tiszt már a bokor előtt! Rásüti  fegyverét, lövése talált! Az osztrák a lováról a földre hanyatlott. A ló ijedtében világgá szaladt. De nem oszlott még el a füst felhő sem, máris a bokor előtt a másik osztrák. Töltésre nincs idő, megmarkolja hát a puska csövét és tusájával – ahogy csak az erejéből bírta – vágta fejbe a másik osztrák tisztet.  az is lefordult a lováról. No de volt is mitől! Béni puskája is kettétört a rettentő ütéstől. Az osztrák meg – ahogy markolta volna kétségbeesetten a gyeplőt, a szíjazat beleakadt a bokor ágaiba, s így a ló nem tudott tovább menni.  Honvédünk az ütés után jóformán még a kezét sem eresztette le – irgalmatlan fájdalom állt a térdébe. Rálőtt a harmadik osztrák, és éppen a térdkalácsát találta el. Béni a fájdalomtól összeszorította fogait. Tudta, hogy a tiszt is csak egyet lőhet egyszerre – időt nem adhat neki az újratöltésre. Nekirohant, és két kezével rángatta le lábainál fogva a nyeregből. De a tiszt sem hagyta magát! Folyton a kardját próbálta elérni, minden áron használni akarta. Honvédünknek azonban sikerült kirántani, de mindjárt el is dobta. Már annyira egymásba voltak gabalyodva – használni úgysem lehetett. A gyepen viaskodtak. A puskalövés zajára, meg a lónyerítésre, a közelben állataikat legeltető négy isaszegi legény sietett oda. Látták a helyzetet, ők is segítettek. Béni nadrágszíjával és a ló kantárjával az osztrák tisztet megkötözték, majd hanyatt fekve feltették a lóra. Bucsuházi Béni pedig a két lóval, a tiszttel, no meg térde nyilalló fájásaival, sántítva, de szerencsésen megérkezett Szentgyörgypusztára.  Jelentette, hogy feladatát teljesítette. Hősiessége csodálatot váltott ki. Még Damjanich is maga elé hívatta, a sereg előtt nyilvánosan megdicsérte, és tizedessé léptette elő. Ennek őrzi emlékét az az emléklap, amely az isaszegi múzeum tulajdonában van.

(A kép alsó részén nyomtatással: „Honvéd emléklap. Kiadja az 1848-49. szabadságharci emlékek gyűjteménye Budapesten.”)

Ezen történetet a szabadságharc Kákics községbeli volt honvédek is így mondták el községükben. Az 1972-ben ott járt ifj. Bezák János kertészeti főiskolai hallgató mikor említette, hogy ő isaszegi, a lakosság mondta el az ütközetre való emlékezésül. Az emléklapot a Komáromban élő Bucsuházi Béni unokái adományozták az isaszegi csata 100 éves évfordulója alkalmából – Isaszegre helyezett református lelkészük útján – a megalakítandó múzeum részére. Az emléklap a múzeum állandó kiállításán megtekinthető.

A ma még élő nyolcvan esztendős Ecseri Pál, de többen is egyezően mondták el, hogy isaszegi legények: Ecseri Máté, Paróczai Sándor, Turai Mihály, Eckumburger Flóri segítettek az egyedül dulakodó sebesült honvédnek. Ők fogták el és zabolázták meg az ijedtükben viháncolni kezdő lovakat. Ők mosták le a maguknál levő ivóvízzel a honvéd alvadt vérrel borított lábát . Ecseri Máté széttépte saját ingét, azzal kötötték be a sebet. Még a nevét is megkérdezték a honvédnek, otthon fel is írták, azt is, hogy komáromi. Két legény elkísérte az erdőn keresztül a szentgyörgypusztai parancsnokságig.

A csata százéves évfordulója (1949.) ünnepségei keretében történelmi kiállítást rendeztek a Damjanich János Általános Iskola két egybenyitható termében. A kiállításon bemutatták a színes történelmi ábrákkal övezett Bucsuházi-féle okmányt is, melyet Szathmáry Zoltán (1901-1989) a helytörténeti kutató ismertetett a kiállítást megtekintő honvéd főtisztek csoportjával. Bucsuházi Béni bravúros cselekedete néhányukban kétséget keltett, úgy, hogy parázs vita keletkezett emiatt. Végül is az az egyöntetű megállapodás született, hogy az 1848-49-i szabadságharc honvédei nemcsak bátorságukkal tűntek ki, hanem helyzetfelismerésükkel, elhatározó, gyors cselekvőképességükkel is. Mindezt csak fokozta ösztönösen izzó hazaszeretetük. Bucsuházi Béni esete is egyike azoknak az apró hőstetteknek, melyek győzelmet eredményeztek a magyar honvédeknek Isaszegnél. Példa ő is, ahogy példa és haladó hagyományunk nemcsak az isaszegi ütközet, de az egész 1848-49-i szabadságharc hősiessége.

Az isaszegi csata a képzőművészeti alkotásokban

Itt megpróbáltuk összegyűjteni azon vázlatok, rajzok, festmények másolatait, melyek a győztes isaszegi csatát örökítették meg v. állítottak neki emléket. Bizonyára az alább felsoroltakon kívül több is létezik, de a szerzői jogok miatt nem mind – amiről tudomásunk van – közölhető.

Kezdjük a sort a legismertebbel Than Mór (Óbecse, 1828. június 19. – Trieszt, 1899. március 11.) festőművész; Görgei és Klapka az isaszegi csatában c. alkotásával.

A kép magyarázata innen letölthető!

Egy kevésbé ismert alkotás, amelyet Munkácsy Mihály (1844. február 20., Munkács – 1900. május 1., Endenich, Bonn) festőművész készített. A művész elég érdekes módon a csata utáni állapotot örökítette meg, a sebesültekkel, a halottakkal. Elég komor a hangulata. A fényképen látható képeslapot az 1970-es években a Falumúzeumban még árusítottuk! Az Egyetemi nyomda kiadása volt.

  

Munkácsy Mihály Az isaszegi csatatéren c. festményének eredeti változata az internetről

A következő metszetek, vázlatok különböző könyvekből származnak

Majd ismét egy eléggé közismert festmény a csatáról,
Heyer Artur (Thüringia,1872 – Budapest, 1931) festőművész, grafikus alkotása következik

De számunkra a legkedvesebb, az isaszegi születésű Takács Zoltán festőművész, grafikus (Isaszeg, 1940. július 18. – ) alkotása következik, mely az Isaszegi Adattári Közlemények III. számában 1974-ben jelent meg.

Takács Zoltán festőművész, grafikus az 1970-es évek végén két nagyméretű csataképet is készített, melyek sokáig a volt Pártház helyiségében voltak elhelyezve. Mivel azt kevesen láthatták ezért a rendszerváltást követően a ’90-es években kihozták az épületből, és a március 15-i és április 6-i megemlékezések fő látványossága volt.

Befejezésül Remsey Jenő György (1885. Nagykőrös – 1980. Gödöllő) festőművész, grafikus eredetileg színes ceruzarajza következik, sajnos erről a műről csak fekete-fehér fotót találtam. A kép a csatateret ábrázolja, a csata után, amikor a sebesülteket gyűjtik össze, háttérben az égő Isaszeg házaival. Valószínűleg a kép Szathmáry Zoltán (1901-1989) múzeumvezető kérésére készülhetett, mivel jó ismeretségben volt Remsey Jenővel.